• 
• 
• 

Régí ízek, illatok, karácsonyok

De leginkább az én anyukám – a te dédinagyid, aki már nincs köztünk – szóval az anyukám főzte szaloncukrot szerettem. A régi éjjeliszekrény márványlapjára öntötte ki a meleg masszát, amiben tört diódarabok lapultak, s a kisimított vastag karamellt kis kockákra vágta. Ezeket közösen csomagoltuk be az évről évre eltett szaloncukor papírba, hogy a Jézuska majd feltegye a fára. Ma is a számban érzem a lágy, omlós karamell, és a pörkölt dió ízét, illatát.
Hát azért raktuk el a szaloncukrok papírjait, mert nem mindig lehetett kapni. A karácsonyfa díszei is még a háború előttről maradtak ránk: egyik-másik már kicsit csorbultan, de emlékszem, az angyalhaj gyönyörűen csillogott a kis gyertyák pislákoló fényében.
Hogy milyen az a háború? A dédipapád – aki szintén nem él már – ott kapott fejlövést, emiatt nem látott rendesen az egyik szemére, a gyertyák pedig igaziak voltak a karácsonyfán. Csodás illatuk összekeveredett a karácsony estéken a kis vaskályha platnijára rakott szikrázóan pattogó fenyőágak illatával.
A kályha? Nos, az volt akkoriban, ami a meleget adta. Szénnel tüzeltünk, volt tatai brikett, dorogi darabos, és a kis vaskályha teteje - ez volt a platni – vörösen izzott a félhomályban. Anyukám mindig tett egy-két jonatán almát a platnira, és a sülő alma illata tovább gazdagította a karácsony esték hangulatát. Csodálatos karácsony esték voltak, mintha mindig esett volna a hó, de azt tudom, hogy a templomból hazafelé menet csak úgy csikorgott a talpunk alatt. Jó volt kinézni a jégvirágos ablakon, és hallgatni a néprádióból a zenét.
Hogy az micsoda? Nos, a rádión csak két gomb volt, az egyik a bekapcsoló és a hangerő, a másikon pedig egy K egy P betű, és egy kör, benne egy kis ponttal. Ez a kör volt a győri rádió, az előző kettő meg a Kossuth és a Petőfi. Nem, semmi más nem volt rajta, de mi nagyon szerettük. Akkoriban nem a Reszkessetek, betörők! Vagy a Schrek ment a tévében, hisz még nem is volt tévé.
De nem ám! Helyette? Hát, rádiószínházat hallgattunk a sötétben az ágyba bújva, képzeletünkben megelevenedtek az előadott mesék, színdarabok, zenés hangjátékok. Aztán meg olvastunk, rengeteget, hetente 3-4 könyvet is kihoztunk a könyvtárból. Karácsonyra mindig kaptam is egy-két könyvet, leginkább az Olcsó Könyvtár köteteiből. Három forint volt egy, de a vékonyabbak csak két forint ötven fillérbe kerültek.
A fillér? Az a forint váltópénze volt, akkoriban még harminc fillér volt a Balaton kocka, a Gránit pedig negyven fillér. Azért emlékszem, mert a rövid gyufa egy Balaton kockába került, a hosszú pedig szintén negyven fillér volt, mint a Gránit kocka. Képzeld, még kétfilléres is volt, méghozzá lyuk volt a közepén, és rá lehetett fűzni a svájci sapka kis filc antennájára.
Azt nem tudom, talán azért, hogy valami felvidítson bennünket, hiszen a svájci sapkára biggyesztett kétfilléres mindig jó hangulatot teremtett. Bár soha nem voltam szomorú, vagy elégedetlen, hiszen azt sem tudtuk, hogy mink nincs, így nem is hiányzott semmi. Csak a boltokból a szaloncukor, meg néha a fenyőfák is elfogytak, mire karácsony lett.
Na, kedvesem, döntöttél? Milyen szaloncukrot szeretnél?
Istenem, hát olyan ma már nincs. Nincs meg a dédi, a receptjeit is magával vitte a túlvilágra, ahol most biztosan az angyalkáknak főzi, hűti, szeleteli, csomagolja a szaloncukrot azokba a picit gyűrött fényes sztaniolpapírokba, amiket a szekrény tetején tartott cipős dobozban mentett át egyik karácsonyról a másikra.
Tudod, mit? Veszünk a zselésből és a milkásból is, aztán majd versenyzünk, ki milyent talál a karácsonyfán!”
 

Eddig 0 hozzászólás érkezett

Ahhoz, hogy hozzászólhasson a cikkekhez regisztrálnia kell az oldalon.
Ha ezt már korábban megtette, akkor csak jelentkezzen be az oldal tetején.