• 
• 
• 

Forradalmi hevület

A manapság sokat citált történelmi időkben, 1956 őszének első napjaiban apám és társai a választott munkástanács tagjaiként töltetlen puskákkal vigyázták a gépzúgás nélküli, határ közeli gyárat. Hogy utána késő éjjelekig vitatkozzanak a bekapcsolt rádió szakadozottan érkező híreire figyelve. Forradalom van, vagy mi történik hazánkban? – tépelődtek, szemben azokkal a mai fiatal ítészekkel, akik az akkori idők átélése nélkül is egyértelműen tudják minősíteni az 54 év előtti tragikus történelmi sorsfordulót. Apámék az események közepette sem merték biztos tudattal kimondani a forradalom szót. Kimondta viszont tanítónőnk, úgy jelentve be a tanítási szünetet, hogy most „értetek folyik a vér Budapest utcáin.” Hogy azután néhány hét múltán ugyanő sápadtan közölje: leverték az ellenforradalmi lázadást és forradalmi (nota bene…) munkás paraszt kormány alakult.

A forradalom verbális eszközként sem lehet játék: az iménti történethez hasonlítva ugyan miként értelmezhető miniszterelnöki szóvivőnk napokban adott interjújában az a kijelentés, hogy a legutóbbi választások alkalmából forradalom zajlott a szavazófülkékben, így forradalmi parlament jött létre? Arról a választásról van szó, melynek kimenetelét illetően senkinek szemernyi oka sem volt az izgalomra, egyedül a győztes által előszeretettel emlegetett felhatalmazás nagyságrendje volt a kérdéses. És miközben az előző kormány jóvoltából az ország állítólag romokban hever, a folyton folyvást emlegetett gazdasági vészhelyzet elhárítása mellett - mondhatni forradalmi - meglepetésre előtérbe került a 2006. augusztus 20-i és október 23-i események kivizsgálása a felelősségre vonással egyetemben, és az állam részéről történt súlyos jogsértések kárvallottjainak százmilliós nagyságrendű kártalanítása.

Kissé túlzás tehát forradalmi hevületet keresni az áprilisi választásokon, arról nem beszélve, hogy a forradalmaknak van egy veszedelmes sajátossága: Robespierre-től Leninig soha nem az első győztesek aratták le a végső babérokat, a történelemben ők szinte mindig a követők útját kövezték egyenesre. Ezért nem ildomos az ország ellenségének titulálni a jövőbeni csalódott tömegeket vizionálót sem. Fenyegető és meglehetősen cinikus a megállapítás, előre vetíti az „aki szelet vet” kezdetű mondás második részének, a viharnak a vízióját…

Eddig 0 hozzászólás érkezett

Ahhoz, hogy hozzászólhasson a cikkekhez regisztrálnia kell az oldalon.
Ha ezt már korábban megtette, akkor csak jelentkezzen be az oldal tetején.